Döbröntei Dávid

Kalandjaim a Flórián utcában

Egészen kis koromtól lenyűgözött a számok világa, a matematika. A Varga Tamás versenyen nyújtott jó szereplésem miatt, abban a megtiszteltetésben lehetett részem, hogy Spissich Tanár Úrhoz, Laci bácsihoz járhattam különórákra. Bár a matematikusok általában visszahúzódó, csendes alkatok – mondják – mi mégis hamar megtaláltuk a közös hangot: a matematika nyelvét. Innentől kezdve mindig vártam a vasárnap estét – a 90 perces foglalkozás ugyanis este 7-kor kezdődött – hiszen tudtam, hogy valami újat, izgalmasat fogok tanulni. Tanár Úr elhivatottságát tükrözi, hogy minden héten gondosan összeválogatott, gyöngybetűkkel írt feladatsorok vártak, akkor valahogy fel sem tűnt, hogy milyen munka, mekkora áldozat ez. A középiskolai törzsanyagnak egy év alatt a végére értünk, következhettek a mélyebb, izgalmasabb területek: büszkeséggel töltött el, mikor az egyik matematika táborban bemutatott inverzív geometriai megoldásom előtt társaim elismeréssel adóztak. Egyikük, aki a szegedi specmat legkiválóbb diákja volt, meg is kérdezte, hogy hol tanultam ezt. Büszkén feleltem, hogy: itthon, Pápán Laci bácsinál Számtalan versenyen, táborban voltam középiskolai éveim során. A legfontosabb talán mégis az volt, hogy megismerhettem a város hasonló érdeklődésű fiataljait. Volt közös órám Eszterrel, Ákossal, Marcival és Csabával is. Egyéniben egymás ellen versenyeztünk, de a csapatversenyek lehetőséget adtak rá, hogy közösen is matekozzunk. Megtiszteltetésnek és kihívásnak fogtam fel, mikor Tanár Úr később megkért, hogy tartsak szakkört a nyolcadikosoknak.